Értem én, hogy mindennek megvan a maga ideje, meg a maga napja...

Ez egy FOS nap. (Festum Omnium Sanctorum). "A mindenszentek vagy mindenszentek napja (röviden mindszent; latinul Festum Omnium Sanctorum) az üdvözült lelkek emléknapja, melyet a katolikus keresztény világ november 1-jén ünnepel." - kezdi a Wikipédia. Majd folytatódik, hogy nem összekeverendő a Halottak napjával, ami november 2-án van. A különbség: Mindenszentek napja az üdvözülteké, Halottak napja a már elhunyt, de még a tisztítótűzben szenvedőké.

Milyen érdekes, hogy mindenki úgy gondolja, hogy a sajátja már üdvözült. Szó sem lehet róla, hogy esetlegesen még a tisztítótűzben várja a sorát az üdvösségre...

... de miért kell ezt ennyire feltupírozni?

Először is kezdjük ott, hogy ünneppé nyilvánítjuk azt a tényt, hogy bizonyos emberek bizonyos hozzátartozói már nincsenek az élők sorában. Oké, egyes primitívnek kikiáltott, mégis meglátásom szerint felvilágosultabb népcsoportok szerint ez valóban ok az ünneplésre, hiszen ők úgy vallják, hogy az eltávozás egy másik világba történő felemelkedést jelent. Vagy egy fokkal közelebb a Nirvaná-hoz, az állandósághoz, de mindenképpen szintlépcső felfelé. Más népcsoportok úgy vélik, hogy a test rabságától megszabadul a lélek. Ez valóban ok az ünnepre.

De a mi országunkra a katolikus kereszténység hite/elve/nézőpontja van ráhúzva, tehát eszerint valami Isteni játék van a dologban... Sokunknak nehéz azonosulni ezzel a hites témával. Sok hit van, sok az infó, nehéz emészteni, aki felszínesen ismeri csak, azokban keverednek az állítások/eszmék.

Mit emelünk ki belőle? Pogányként, vagy bármilyen vallással piros betűs ünnep a naptárban, nem kell dolgozni menni, hanem ki kell menni a temetőbe, és az elhunyt rokonok/barátok/ismerősök sírhelyére valamiféle relikviát elhelyezni.

Emlékezni.

Néhány könnycseppet elmorzsolni.

Körülnézni a temetőben, megállapítani sokadjára, hogy "Milyen szép ilyenkor a temető!", megállni egy pillanatra, és gondolni az illetővel eltöltött pillanatok egyikére.

Majd dolgunk végeztével a kifelé vezető úton észrevételezni, hogy november elseje révén milyen hideg/meleg az időjárás, és összehasonlítani a tavalyival és a tavalyelőttivel.

Aztán hazamenni, átvenni az otthoni bolyhos melegítőt/kinyúlt pólót (kivéve a sorozatszereplő típusok, akik otthon is szűk szoknya - magassarkú és öltöny-nyakkendő kombóban nyomják), elmosogatni, valamit zabálni, másnapra a gyerek leckéjét ellenőrizni,

és egy jó nagy piros pipát beírni a saját ellenőrző könyvünkbe, hogy idén is megemlékeztünk! Sőt! Ennek jelét is adtuk, mert odatettünk ezt-azt a helyre, amit majd a Pirinéni is lát, meg a Pista bácsi is, és bezzeg az én koszorúm nagyobb/szebb, mint az öcsémé, amit az orkán erejű szél vagy megtépáz másnapra, vagy átvisz a szomszéd sírjára. Esetleg ellopják/összetörik/újból eladják... De erre már nem gondolunk.

A lelkiismeretünk tiszta, idén is ott voltunk.

... És ezután? November 3-án? December másodikán? Január tizenkettedikén? Április elsején? 

Akkor mi a helyzet? Akkor miért nem fontos "előtérbe" helyezni az illetőt, aki már nincs velünk? Akkor miért mondják az emberek egymásnak, hogy majd az idő begyógyítja, meg feledés homálya, ezután is talpra kell állni, az élet meg tovább, stb..stb...

Miért nem dönthetem én el, hogy nekem az év háromszáz-hatvanöt napján melyik az a nap, amikor közelebbi az érzés, hogy emlékezzek, és emlékeimben elmerüljek?

Nem azért, mert rebellis vagyok, de nekem ne mondja meg sehányadik Gergely pápa, hogy mikor emlékezek, mikor köszöntök, mikor fejezem ki elhunyt ismerőseimre vonatkoztatható bárminemű érzelmemet, vagy nemérzelmemet. Lehessen az én privát ítéletem, hogy üdvözült léleknek tartom-e az illetőt, vagy még purgatóriumi gondolat-fogságban tartom.

Számomra ez egy kicsit olyan, mint amikor a telekszomszéd Erzsike nénivel beszélgettem, és siránkozva panaszolta, hogy idén a zöldbab csak a harmadik vetésből eredt meg. Mert az első kiégett, a másodikat meg a rovarok pusztították el. Ez a harmadik is elég gyér lett... "De hát, kislyányom, tudod, mióta megműtöttek sérvvel, azóta nehezebben kapálok, gyomlálok... Ide kijárni is fárasztó, messze van a buszmegálló, sok a gyaloglás. A sebem nem gyógyul, külön nővérke jár hozzám kötözni heti háromszor, ötezerért. A busz lépcsője is magason van, nehéz az alma is amit viszek..." "És megéri, Erzsike néni?! Mármint a zöldbab.." "Dehogy éri kislyányom... , de hát, MEGSZOKTAM.."

Megszokunk, vagy megszoktatnak (ha hagyjuk) velünk dolgokat, eseményeket, és mi meg gondolkozás nélkül megyünk, és csináljuk... Már aki. Én nem.

Mondják még azt is, hogy az elhunytakról vagy jót, vagy semmit... Nem tudom erről kinek mi a véleménye, de én ezt hazugságnak tartom!

Ha egy ember életében olyan dolgokat művelt, amivel másokat megbántott/gyötört/bármilyen jellegű fájdalmat okozott, azt elmenetele után miért is kell magasztalni? Miközben az ittmaradott "áldozat" meg élete végéig nyögi a lelki sebeket... - de ez már más téma.

A lényeg, hogy Mindenszentek napjának közeledtén mintha mindenki meg akarná mutatni, hogy igen, ő személy szerint kötelező jelleggel/ tisztességtudóan kivonul/felvonul a temetőbe...

Én nem akarom megmutatni, mert nekem ez az egész csak egy kreált cirkusz!

Én itthon emlékezem, és nem csak november elsején, hanem az év összes napján!

Az év összes napján!

Három év után elérkezett az idő (pénz), amikor megcsináltathatjuk a hátsó teraszt.

Igaz, hogy az első fontosabb lenne, hiszen napi szinten hat összetolt téglán bukdácsolunk a ki- és bejutás alkalmával, de mivel a telek nagyon keskeny, kénytelenek vagyunk hátul kezdeni. Ugyanis, ha az elsőt megcsináltatjuk, onnantól nincs hátrajárás autóval/talicskával/Ifával - gyalogosan meg elég kitolás lenne mindenkivel a zsaluköveket/sódert egyebeket hátravitetni a támfalhoz. Jah, merthogy kell a támfal, mert mélyedésben vagyunk.

Csakhogy jöttek özönvizek, amelyek eláztattak bennünket, úgy, hogy az alsó szintre 2 centi híján nem folyt be a víz - akkor imádkoztunk mind a ketten. Úgyhogy gyűjtögettünk támfalra. 

Nem részletezem, hogy kőművest/burkolót/szakmunkás embert találni milyen nehéz manapság. A felhívottak 90%-a azzal kezdte, hogy terepszemlére is kb. fél év múlva tudna jönni. Ez már nem szabadott volna, hogy megdöbbentsen.

Végül találtunk egy csapatot, akik vállalták. A nagyfőnök - nevezzük így - egy fiatalember, aki építőiparban vállalkozik, sőt, dolgozott is már nálunk anno az építkezésnél, és meg voltunk vele elégedve. Szóval, a nagyfőnök elvállalta a hátsó terasz támfalazását. De már a felmérésnél levágtuk, hogy ő nem lesz itt. Jön viszont felmenő egyenesági rokona. Nembaj, ettől annyira nem tartottam, végülis nem esik messze alma a fájától, a fa meg még jobban is terem, mint egy szem alma.

Nos, megérkeztek. Hárman. Egy fiatal, húszévesforma srác - aki nem olyan sokkal ezelőtt még szerintem az informatika rabságában élt, aztán valaki felkarolta, és most ás... Minden tiszteletem az övé, mert kemény fizikai munkára cserélte a monitor előtt való lövöldözést - és lesz is ember belőle! A másik, egy nagyjából 60 év körüli szaki, ő a kisfőnök, érti a dolgát, ez látszik. A harmadik pedig egy korameghatározhatatlan idősebbnek tűnő 40 kilós ember.

Amikor ideértek, megkérdeztem tőlük, elfogadnak-e reggeli kávét, kapuccsinót, teát. A kisfőnök kért, a többi nem. Aztán egyszer kimentem hozzájuk, és a Harmadik (a korameghatározhatatlan) kért vizet a flakonjába - ami napközben kiürült. Felajánlottam neki, hogy nagyon szívesen hozok neki ásványvizet, bontatlan, hűtött. Amire nem érkezett egyértelmű válasz. Inkább elkezdett toporogni, mint akinek baja van. Kérdeztem, hogy mi a gond? Miben tudok segíteni? Talán éhes? Tudok hozni szendvicset. Vagy szomjas? Bármiben segítek.

Erre mondta, hogy hát egy sör jól esne neki... Én meg kikerekedett szemmel néztem, hogy ez most hogyan? Ez most komoly? Adhatok én most sört? Hirtelen azt válaszoltam, hogy nincs itthon szeszesital, de majd holnapra szerzek. Erre a Kisfőnök lehurrogta a Harmadikat, aki megkérdezte, hogy mennyire van innen a legközelebbi vendéglátóipari egység. Hát, sokra... De a Kisfőnök megnyugtatta, hogy hamarosan befejezik a napi munkálatokat, és akkor hazafelé menet megállnak az első kocsmánál.

Aztán láttam, hogy a Harmadik keze remeg. És hát, igen, alkoholista a lelkem. Persze, én nem ítélem el, mert láttam, hogy szakadásig dolgozik, és jófej is. Különös ismertetőjele: fogazata hiányos, a láncdohányzástól meg az ujjai sárgák... De ez az ő teste, az ő élete, az ő döntése.

Hazafelé menet, amikor kikísértem őket, akkor a Harmadik "mesélte", hogy van egy kolléga, akivel nem szeretnek dolgozni, mert ő négy sört is megiszik, bezzeg ő csak egyet! És mindig szoktak kapni reggelente egy sört ahol dolgoznak...

Szóval, ez egy ilyen felhívás keringőre, meg célzás ezerrel..

Csakhogy este dilemmába estünk az urammal, hogy akkor most ezzel a dologgal mi a francot kezdjünk? Jó, mi vagyunk a hülyék, hogy ilyenen agyalunk, meg tipródunk, de... szeretnénk jól dönteni. Márpedig dönteni kell, mert valami téma generálódott.

Nos, a lehetőségek:

1. Nem adunk sört. Egyáltalán, senkinek, egyet sem.

- lehetséges kimenet: szarnak a munkára, szar munkát csinálnak, szarnak ránk, szarul csinálják meg, kibasznak velünk ahol tudnak.

2. Adunk reggel 1-1 sört.

- lehetséges kimenet: innentől elvárják, sőt, valószínűsíthetően a nap folyamán további söröket fognak kérni. Esetleg másállapotot érnek el, és a munka már szar lesz.

3. Megkérdezzük a Nagyfőnököt - aki  nem tartózkodik a munkaterületen - hogy adhatunk-e a Harmadiknak sört?

- lehetséges kimenet: a., azt mondja, hogy: NEM - lásd 1. pont, sőt, még ez ki is derül, hogy mószeroltunk, hatványozódik a szarság. b., azt mondja, hogy: IGEN - kiderül, hogy mószeroltunk, ugyanúgy szar a munka, de már sörrel.

Tegnap úgy váltunk el, hogy fél 7 - 7 körül kezdenek. Kikészítettem három sört. (Feltételezhetően a fiatal srácét a Harmadik fogja meginni, mert a gyerek inkább tűnik kólásnak, mint sörösnek). Fél 9. Még nem értek ide. Ezek után nem tudom mi legyen a sörökkel...

Update: 9-re jöttek. Elnézést kértek. A söröket odaadtam, majd a Kisfőnök félrehívott, hogy ebből ne legyen rendszer, mert a Harmadik néha túlzásba esik.

Probléma megoldva...Pipa.

A közösségi oldalon egy csoportban a kommentelők között belebotlottam egy fiatalemberbe. Egy helyes, jóképű fiatalemberbe. Ránéztem az oldalára. Nem sok minden derült ki róla, néhány fotót osztott meg magáról, amelyen itt és ott, ezt és azt tevékenykedik. Ül egy pohár bor mellett, mosolyog, kinéz egy ablakból. Hétköznapi képek. Mellé hétköznapi egyebek: virágos rét, felhős égbolt, vicces rajzok. Első benyomásom az illetőről, hogy saját neméhez vonzódik, ami nem túl sok görgetés után nyilvánvalóvá is vált.

Nem tudom. Furcsa érzés kerített hatalmába. Az utóbbi években egyre gyakrabban botlom bele olyan srácokba/fiúkba/férfiakba, akik homoszexualitásukat nyíltan vállalják. Persze, nincs ezzel semmi gond. Hiszen fejlett társadalomban élünk, vállalhatjuk önmagunkat, bármiről is legyen szó. Ez már eleve egy előrelépés abból a zsigerileg mélysötét világból, amelyben eddig toporogtunk.

Mégis...  Nekem, nőként olyan nehéz ezzel azonosulni. Nah, nem szó szerint kell ezt érteni. Nem érzem magam sem maradinak, sem korlátoltnak, sőt! Nyitott vagyok a világra, a fejlődésre, az új dolgokra. Követem az irányzatokat. Jó, nem vagyok egy divatmajom, mert a saját divatom egy szubkultúra képviseletére épül.

De ez nekem akkor is annyira emészthetetlen, és elképzelhetetlen. Tudod, ez olyan, mint amikor beülök a moziba, pereg a film, valahol tudom, hogy ez a természeti katasztrófa/háború/kegyetlenség/szerelmi háromszög/gyermekrablás akár a jelenben, itt és most is megtörténhetne, mégis tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy sztori, amit szereplők adnak elő. Olyan, mint amikor nézem a híradót, és tudósítanak erről vagy arról (ez lehet pozitív és negatív hír egyaránt), tudom, hogy ez megtörtént esemény, mégis olyan távolinak tűnik.

Régebben gyűlöltem a homoszexuális férfiakat. A nők valahogy kiestek - és többnyire kiesnek - a közszereplésből. Valahogy róluk olyan kevés szó esik. Szóval, utáltam őket. Ne kérdezd miért, magam sem tudom. Ideig-óráig próbáltam választ találni, de nem sikerült. Most meg már mindenkiben azt látom, hogy látens homoszexuális. (Elnézést, de senkit nem akarok megbántani azzal, hogy nem irodalmi megszólításban írok azokról az illetőkről, akik saját nemükhöz vonzódnak. Mivel nem tudom mi sértő nekik, és mi nem, marad ez az egyetlen kifejezés.).

Most már gyanús mindenki. Ami megintcsak nem annyira izgat. De mégis olyan valami ez számomra, amit nincs agyi receptorom, amely fel tudna dolgozni.

Hogyan működik ez? Miért működik ez? Mi működteti ezt?

Miért olyan furcsa számomra a gondolat, hogy két meglett férfiember simogatja egymást, vagy szexuális kapcsolatot létesít?

Valószínűleg felvilágosulatlan vagyok a témában. Mivel sosem érintett sem személyesen, sem a környezetemben, ezért sok minden előtt állok értetlenül, és döbbenten.

Nem akarok öregasszony módjára fejcsóválva állni egy olyan létező tényezővel szemben, ami egyre inkább felvállalható, amivel manapság élni teljesen természetes. Hiszen, persze, miért ne kedvelhetne egy férfi egy másik férfit?

Csak akkor is. Mindig ugyanoda lyukadok ki: miért?! Hogyan?!

Számomra valahogy az a természetes, és elfogadott(abb), hogy egy erős (szőrös/izmos) férfikéz gyengéden végigsimogat egy törékeny női testet. A szexualitás nálam innen indul. Ez az izgató, ez a vágygerjesztő. Ez a nő, és a férfi.

Párszor volt konfliktusom amiatt, hogy társaságban nem értettem egyet a  homoszexualitást igenlőkkel. Én háborogtam, elleneztem, ellenkeztem. Pedig nincs miért. Ha urambocsá' az uram homoszexuális, akkor nyilván már lelépett volna. A többi engem konkrétan nem érint. Nem látom, nem hallom.

Szeretném befogadni, de annyira, annyira nagyon nehéz!

Aztán elolvastam egy könyvet. A címe: Kiszáradva. Nah, ebben egy homoszexuális fiatalember ír az alkoholproblémáiról. De annyira lazán, viccesen és természetesen, hogy ez megváltoztatott sok mindent a gondolkozásomban. Viszont még mindig nem értek sok mindent, és még több dolgot elképzelhetetlennek tartok.

Valahol nőként kicsit talán sérelmezem azt, hogy egy férfi inkább egy másik férfi hátsó felét vonzóbbnak találja, mint két szép női keblet, vagy a részt, ahol a gyermek megfogan, és megszületik.

Nőként talán sérelmezem, hogy semmik, és senkik lettünk sok férfi szemében. Sérelmezem, és elgondolkoztat, hogy ha ez teljesen elfogadott, akkor nyilvánvalóan kevesebb lesz a női-férfi páros, és ezáltal kevesebb lesz a gyermekvállalás. (Én itt most csak és kizárólag a természetes úton fogant gyermekekre gondolok.).

A könyv elolvasása után itt-ott mindig szembe jött velem a homoszexualitás témája. Most egy blogot olvasok, ahol egy fiatalember ír arról, hogy elkapta a hiv vírust. Küzdelme a kórral, önmagával. Szép írás, sajnálom is az úriembert.

Aztán ott vannak a híres emberek, akik felvállalják másságukat. Alföldi Róbert például. Vagy Kulka János. Nah, hát szegény Kulka János... Én oké, tényleg. Nagyon kedvelem őt. Gyerekként az életem része volt, Mágenheim dokiként. A tipikus férfiideál, a férjideál, az apaideál. És akkor egyszercsak lerombolja a képet, amit azáltal alkottam magamnak, hogy néztem egy sorozatban színészként.

Jó, nyilván nem állhatott ki akkor (vagy még akkor nem is tudta önmagáról), hogy ő saját neméhez vonzódik. És azt sem várhattuk/várhatjuk el, hogy amikor a film végén a szereposztás megy, akkor mellékesen megjegyzés rovatban közlik az illető nemi hovatartozását.

De hát mi a francért van nálam a Férfi férfi szerepben? Miért nem sikerül nekem átbillentenem ezt, és miért olyan rohadt nehéz falat ez, amit hiába emésztgetek, és hiába igyekszem - önmagam számára is elfogadhatóbbá tenni, valahogy ez egy gombóc, ami a torkomon akad, és örök kérdőjelként zakatol bennem.

Köztudott, hogy az emberek zömének mindig azzal van problémája, amit éppen átél.

Ha télen hideg van az a baj, ha nyáron meleg van az a baj. Ha éhes és korog a gyomra, az a baj, ha túl sokat evett és fáj a hasa, az a baj. Ha dolgozni kell az a baj, ha munkanélküli, az a baj... és még sorolhatnám a végtelenségig.

Én alapvetően optimista ember vagyok, tehát igyekszem mindig a dolgok/események jó oldalát meglátni és értékelni - talán ezért is vannak kevesen körülöttem, mert nem vagyok panaszkodásra kapható.

Az utóbbi években a nagyon hideg telek és meleg nyarak jellemzőek, és néha én is hajlamos vagyok nekikeseredni az életnek, amikor a mínusz 8 fokos hidegben a metsző északi szél az orcámba csap, és teszi ezt napokon keresztül. Néha engem is elkap a búskomorság, amikor heteken át többet vagyunk sötétben és/vagy lámpafénynél, mint nappali világosságban. Vagy hogy  a másik évszakról se feledkezzek meg, az árnyékban mért 42 fok azért ki tud borítani időnként, és rosszul szokott esni az is, amikor beszállok az autóba, és 82 fokot mutat a benti hőmérő.

Ezért arra gondoltam, hogy most leülök, és összeírom, hogy mi az, ami a télben, illetve a nyárban (nekem) jó!

Nézzük először a nyarat, ha már épp ez az évszak van jelen:

- ha kiteregetem a ruhákat, akkor durván két óra alatt megszáradnak, sőt, ha kézzel mosok, és folyik a cuccból a víz, az sem gond, az max. 3 óra után a helyére kerülhet.

- korán világosodik, és későn sötétedik. Ezért, ha kiengedem a kutyákat, akkor nem kell póráz/villany/zseblámpa, mind a hármat szemmel tudom tartani, hogy mit csinál, és behívni, ha épp a legkisebbik kavicsot akar enni, vagy döglött-összeszáradt verébfiókát. És ezáltal a napok is hosszabbnak tűnnek.

- az udvar száraz (nyilván kivéve esőzéses időszak), ezért ha a kutyák kint vannak, utána nem kell a lábukon a latyakossá vált szőrt mosni/szárítani, ami három kutya, szorozva négy lábbal, azért el tud venni némi szabadidőt.. ilyenkor elég egy kis nedves törlőrongy, tappancstörlés, és mehet ki merre lát...

- esténként kellemes szellőben kiülni a hintaágyra, beszélgetni, kávézgatni, limonádét inni, csillagokat nézni, és beleszagolni a levegőbe (hozzáteszem, mindez csak itt faluhelyen érvényes, míg a városban éltünk, addig más alternatívák játszottak).

- amikor hajat mosok, akkor nem kell hajszárítót használnom, csak kiállok a ház elé, jövök-megyek, és fél óra alatt száraz.

- gyönyörű színes a táj. Az ég különféle kékben pompázik, mindig mindenhol látni valami színes virágot, minden fa zöld.

- felhők. Jajjj, hát minden nap minden órájában más és más műsor megy ott fent... Lemenő nap által megvilágított, különböző alakot öltő vattapamacsok. Ahogy viszi őket a szél... Ahogy elvékonyodnak, megtömbösödnek, szétválnak, vagy összeállnak.. kivilágosodnak, vagy épp beszürkülnek..

- érnek a zöldségek-gyümölcsök. Nincs is annál jobb, mint frissen szedett gyümölcsöt enni.

- kert. Már akinek van. Nekünk van, tehát lehet ültetni, veteményezni, kapálni, gereblyézni, meg egyéb kerti tevékenységeket művelni. És bár a gaz uralkodó jelleggel üti fel a fejét mindenhol, én még azt is szeretem. Gazolni. Kimegyek a kertbe, és csak én és a gaz... Szedegetem. Összegyűjtögetem, és majd ha elég bátor leszek, elégetem. Most még csak aszalódik.

- mondanám, hogy nyaralás, de mióta kertes házban élünk, nem nyaraltunk, mert nem érezzük hiányát. Itt minden nap nyaralás. Az, hogy csipás szemmel, mosakodás nélkül, kispólóban kiléphetek a ház elé, és ott nyújtózhatok egyet, nos... nekem felér egy balatoni nyaralással.

- enyhülés. A több napig, esetleg hetekig tartó kánikula után a kellemes enyhe, 25-26 fokos hőmérséklet szinte megkönnyebbülés.

- madarak. Főleg a fecskék. Olyan szépek. Ahogy mind másképp csiripel, jó hallani.

- fagyi. Csokifagyi. Citromfagyi, mentafagyi. Ehhez nincs is mit hozzáfűzni.

Jöjjön a tél:

Először mindenkinek az őrült hideg jut eszébe, és a félhomály, a köd, amely búskomor hangulatot áraszt. De azért csak találunk a télben is valami szépet:

- jégvirág. Igaz, nem mindennapi látvány, de ha van, akkor az nagyon szép tud lenni az ablakon.

- hópehely. Ugyanezt mondhatom róla.

- havazás, ami megmarad. A levegő friss, üde, a hó tiszta, és szép. Aki szeret, építhet hóembert, vagy hógolyózás, szánkózás, ilyesmi. Nekem elég a látvány, és hogy a kutyák imádnak játszani benne, a hógolyózás meg egyenesen szórakoztató velük.

- kuckós. A több sötétnek és otthon tartózkodásnak köszönhetően az ember kellemesen bekuckózik a kanapéra/fotelba, olvasgat, filmet néz, beszélget... Meleg tea, kakaó, kapuccsinó, illatos párologtató, habos fürdő

- társasjáték. Szintén a bezártság adja, hogy gyakrabban előkerül a kártya, az aktivity, egyéb társasjáték, mint a többi évszakban.

- új ruhatár. majdnem elfelejtem minden évben, hogy milyen téli ruháim vannak, mire előkerülnek, ezért mindig megörülök amikor megpillantom a kedvenceket. (ez mondjuk a nyári kollekcióra is vonatkozik).

- képes vagyok olyan hőmérsékletet előállítani (fűtés, ruházat, takaró), amiben teljesen komfortosan érzem magam.

- van oxigén a levegőben.

- száraz hidegben kellemes séta

- sütiszezon. :) Sajtos pogácsa, illatos kakaós-meggyes...hmmmm..

Nos, nagyjából - és hirtelen - ezek, amik nekem kellemessé teszik a nyarat, vagy éppen a telet.