A közösségi oldalon egy csoportban a kommentelők között belebotlottam egy fiatalemberbe. Egy helyes, jóképű fiatalemberbe. Ránéztem az oldalára. Nem sok minden derült ki róla, néhány fotót osztott meg magáról, amelyen itt és ott, ezt és azt tevékenykedik. Ül egy pohár bor mellett, mosolyog, kinéz egy ablakból. Hétköznapi képek. Mellé hétköznapi egyebek: virágos rét, felhős égbolt, vicces rajzok. Első benyomásom az illetőről, hogy saját neméhez vonzódik, ami nem túl sok görgetés után nyilvánvalóvá is vált.

Nem tudom. Furcsa érzés kerített hatalmába. Az utóbbi években egyre gyakrabban botlom bele olyan srácokba/fiúkba/férfiakba, akik homoszexualitásukat nyíltan vállalják. Persze, nincs ezzel semmi gond. Hiszen fejlett társadalomban élünk, vállalhatjuk önmagunkat, bármiről is legyen szó. Ez már eleve egy előrelépés abból a zsigerileg mélysötét világból, amelyben eddig toporogtunk.

Mégis...  Nekem, nőként olyan nehéz ezzel azonosulni. Nah, nem szó szerint kell ezt érteni. Nem érzem magam sem maradinak, sem korlátoltnak, sőt! Nyitott vagyok a világra, a fejlődésre, az új dolgokra. Követem az irányzatokat. Jó, nem vagyok egy divatmajom, mert a saját divatom egy szubkultúra képviseletére épül.

De ez nekem akkor is annyira emészthetetlen, és elképzelhetetlen. Tudod, ez olyan, mint amikor beülök a moziba, pereg a film, valahol tudom, hogy ez a természeti katasztrófa/háború/kegyetlenség/szerelmi háromszög/gyermekrablás akár a jelenben, itt és most is megtörténhetne, mégis tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy sztori, amit szereplők adnak elő. Olyan, mint amikor nézem a híradót, és tudósítanak erről vagy arról (ez lehet pozitív és negatív hír egyaránt), tudom, hogy ez megtörtént esemény, mégis olyan távolinak tűnik.

Régebben gyűlöltem a homoszexuális férfiakat. A nők valahogy kiestek - és többnyire kiesnek - a közszereplésből. Valahogy róluk olyan kevés szó esik. Szóval, utáltam őket. Ne kérdezd miért, magam sem tudom. Ideig-óráig próbáltam választ találni, de nem sikerült. Most meg már mindenkiben azt látom, hogy látens homoszexuális. (Elnézést, de senkit nem akarok megbántani azzal, hogy nem irodalmi megszólításban írok azokról az illetőkről, akik saját nemükhöz vonzódnak. Mivel nem tudom mi sértő nekik, és mi nem, marad ez az egyetlen kifejezés.).

Most már gyanús mindenki. Ami megintcsak nem annyira izgat. De mégis olyan valami ez számomra, amit nincs agyi receptorom, amely fel tudna dolgozni.

Hogyan működik ez? Miért működik ez? Mi működteti ezt?

Miért olyan furcsa számomra a gondolat, hogy két meglett férfiember simogatja egymást, vagy szexuális kapcsolatot létesít?

Valószínűleg felvilágosulatlan vagyok a témában. Mivel sosem érintett sem személyesen, sem a környezetemben, ezért sok minden előtt állok értetlenül, és döbbenten.

Nem akarok öregasszony módjára fejcsóválva állni egy olyan létező tényezővel szemben, ami egyre inkább felvállalható, amivel manapság élni teljesen természetes. Hiszen, persze, miért ne kedvelhetne egy férfi egy másik férfit?

Csak akkor is. Mindig ugyanoda lyukadok ki: miért?! Hogyan?!

Számomra valahogy az a természetes, és elfogadott(abb), hogy egy erős (szőrös/izmos) férfikéz gyengéden végigsimogat egy törékeny női testet. A szexualitás nálam innen indul. Ez az izgató, ez a vágygerjesztő. Ez a nő, és a férfi.

Párszor volt konfliktusom amiatt, hogy társaságban nem értettem egyet a  homoszexualitást igenlőkkel. Én háborogtam, elleneztem, ellenkeztem. Pedig nincs miért. Ha urambocsá' az uram homoszexuális, akkor nyilván már lelépett volna. A többi engem konkrétan nem érint. Nem látom, nem hallom.

Szeretném befogadni, de annyira, annyira nagyon nehéz!

Aztán elolvastam egy könyvet. A címe: Kiszáradva. Nah, ebben egy homoszexuális fiatalember ír az alkoholproblémáiról. De annyira lazán, viccesen és természetesen, hogy ez megváltoztatott sok mindent a gondolkozásomban. Viszont még mindig nem értek sok mindent, és még több dolgot elképzelhetetlennek tartok.

Valahol nőként kicsit talán sérelmezem azt, hogy egy férfi inkább egy másik férfi hátsó felét vonzóbbnak találja, mint két szép női keblet, vagy a részt, ahol a gyermek megfogan, és megszületik.

Nőként talán sérelmezem, hogy semmik, és senkik lettünk sok férfi szemében. Sérelmezem, és elgondolkoztat, hogy ha ez teljesen elfogadott, akkor nyilvánvalóan kevesebb lesz a női-férfi páros, és ezáltal kevesebb lesz a gyermekvállalás. (Én itt most csak és kizárólag a természetes úton fogant gyermekekre gondolok.).

A könyv elolvasása után itt-ott mindig szembe jött velem a homoszexualitás témája. Most egy blogot olvasok, ahol egy fiatalember ír arról, hogy elkapta a hiv vírust. Küzdelme a kórral, önmagával. Szép írás, sajnálom is az úriembert.

Aztán ott vannak a híres emberek, akik felvállalják másságukat. Alföldi Róbert például. Vagy Kulka János. Nah, hát szegény Kulka János... Én oké, tényleg. Nagyon kedvelem őt. Gyerekként az életem része volt, Mágenheim dokiként. A tipikus férfiideál, a férjideál, az apaideál. És akkor egyszercsak lerombolja a képet, amit azáltal alkottam magamnak, hogy néztem egy sorozatban színészként.

Jó, nyilván nem állhatott ki akkor (vagy még akkor nem is tudta önmagáról), hogy ő saját neméhez vonzódik. És azt sem várhattuk/várhatjuk el, hogy amikor a film végén a szereposztás megy, akkor mellékesen megjegyzés rovatban közlik az illető nemi hovatartozását.

De hát mi a francért van nálam a Férfi férfi szerepben? Miért nem sikerül nekem átbillentenem ezt, és miért olyan rohadt nehéz falat ez, amit hiába emésztgetek, és hiába igyekszem - önmagam számára is elfogadhatóbbá tenni, valahogy ez egy gombóc, ami a torkomon akad, és örök kérdőjelként zakatol bennem.