Értem én, hogy mindennek megvan a maga ideje, meg a maga napja...

Ez egy FOS nap. (Festum Omnium Sanctorum). "A mindenszentek vagy mindenszentek napja (röviden mindszent; latinul Festum Omnium Sanctorum) az üdvözült lelkek emléknapja, melyet a katolikus keresztény világ november 1-jén ünnepel." - kezdi a Wikipédia. Majd folytatódik, hogy nem összekeverendő a Halottak napjával, ami november 2-án van. A különbség: Mindenszentek napja az üdvözülteké, Halottak napja a már elhunyt, de még a tisztítótűzben szenvedőké.

Milyen érdekes, hogy mindenki úgy gondolja, hogy a sajátja már üdvözült. Szó sem lehet róla, hogy esetlegesen még a tisztítótűzben várja a sorát az üdvösségre...

... de miért kell ezt ennyire feltupírozni?

Először is kezdjük ott, hogy ünneppé nyilvánítjuk azt a tényt, hogy bizonyos emberek bizonyos hozzátartozói már nincsenek az élők sorában. Oké, egyes primitívnek kikiáltott, mégis meglátásom szerint felvilágosultabb népcsoportok szerint ez valóban ok az ünneplésre, hiszen ők úgy vallják, hogy az eltávozás egy másik világba történő felemelkedést jelent. Vagy egy fokkal közelebb a Nirvaná-hoz, az állandósághoz, de mindenképpen szintlépcső felfelé. Más népcsoportok úgy vélik, hogy a test rabságától megszabadul a lélek. Ez valóban ok az ünnepre.

De a mi országunkra a katolikus kereszténység hite/elve/nézőpontja van ráhúzva, tehát eszerint valami Isteni játék van a dologban... Sokunknak nehéz azonosulni ezzel a hites témával. Sok hit van, sok az infó, nehéz emészteni, aki felszínesen ismeri csak, azokban keverednek az állítások/eszmék.

Mit emelünk ki belőle? Pogányként, vagy bármilyen vallással piros betűs ünnep a naptárban, nem kell dolgozni menni, hanem ki kell menni a temetőbe, és az elhunyt rokonok/barátok/ismerősök sírhelyére valamiféle relikviát elhelyezni.

Emlékezni.

Néhány könnycseppet elmorzsolni.

Körülnézni a temetőben, megállapítani sokadjára, hogy "Milyen szép ilyenkor a temető!", megállni egy pillanatra, és gondolni az illetővel eltöltött pillanatok egyikére.

Majd dolgunk végeztével a kifelé vezető úton észrevételezni, hogy november elseje révén milyen hideg/meleg az időjárás, és összehasonlítani a tavalyival és a tavalyelőttivel.

Aztán hazamenni, átvenni az otthoni bolyhos melegítőt/kinyúlt pólót (kivéve a sorozatszereplő típusok, akik otthon is szűk szoknya - magassarkú és öltöny-nyakkendő kombóban nyomják), elmosogatni, valamit zabálni, másnapra a gyerek leckéjét ellenőrizni,

és egy jó nagy piros pipát beírni a saját ellenőrző könyvünkbe, hogy idén is megemlékeztünk! Sőt! Ennek jelét is adtuk, mert odatettünk ezt-azt a helyre, amit majd a Pirinéni is lát, meg a Pista bácsi is, és bezzeg az én koszorúm nagyobb/szebb, mint az öcsémé, amit az orkán erejű szél vagy megtépáz másnapra, vagy átvisz a szomszéd sírjára. Esetleg ellopják/összetörik/újból eladják... De erre már nem gondolunk.

A lelkiismeretünk tiszta, idén is ott voltunk.

... És ezután? November 3-án? December másodikán? Január tizenkettedikén? Április elsején? 

Akkor mi a helyzet? Akkor miért nem fontos "előtérbe" helyezni az illetőt, aki már nincs velünk? Akkor miért mondják az emberek egymásnak, hogy majd az idő begyógyítja, meg feledés homálya, ezután is talpra kell állni, az élet meg tovább, stb..stb...

Miért nem dönthetem én el, hogy nekem az év háromszáz-hatvanöt napján melyik az a nap, amikor közelebbi az érzés, hogy emlékezzek, és emlékeimben elmerüljek?

Nem azért, mert rebellis vagyok, de nekem ne mondja meg sehányadik Gergely pápa, hogy mikor emlékezek, mikor köszöntök, mikor fejezem ki elhunyt ismerőseimre vonatkoztatható bárminemű érzelmemet, vagy nemérzelmemet. Lehessen az én privát ítéletem, hogy üdvözült léleknek tartom-e az illetőt, vagy még purgatóriumi gondolat-fogságban tartom.

Számomra ez egy kicsit olyan, mint amikor a telekszomszéd Erzsike nénivel beszélgettem, és siránkozva panaszolta, hogy idén a zöldbab csak a harmadik vetésből eredt meg. Mert az első kiégett, a másodikat meg a rovarok pusztították el. Ez a harmadik is elég gyér lett... "De hát, kislyányom, tudod, mióta megműtöttek sérvvel, azóta nehezebben kapálok, gyomlálok... Ide kijárni is fárasztó, messze van a buszmegálló, sok a gyaloglás. A sebem nem gyógyul, külön nővérke jár hozzám kötözni heti háromszor, ötezerért. A busz lépcsője is magason van, nehéz az alma is amit viszek..." "És megéri, Erzsike néni?! Mármint a zöldbab.." "Dehogy éri kislyányom... , de hát, MEGSZOKTAM.."

Megszokunk, vagy megszoktatnak (ha hagyjuk) velünk dolgokat, eseményeket, és mi meg gondolkozás nélkül megyünk, és csináljuk... Már aki. Én nem.

Mondják még azt is, hogy az elhunytakról vagy jót, vagy semmit... Nem tudom erről kinek mi a véleménye, de én ezt hazugságnak tartom!

Ha egy ember életében olyan dolgokat művelt, amivel másokat megbántott/gyötört/bármilyen jellegű fájdalmat okozott, azt elmenetele után miért is kell magasztalni? Miközben az ittmaradott "áldozat" meg élete végéig nyögi a lelki sebeket... - de ez már más téma.

A lényeg, hogy Mindenszentek napjának közeledtén mintha mindenki meg akarná mutatni, hogy igen, ő személy szerint kötelező jelleggel/ tisztességtudóan kivonul/felvonul a temetőbe...

Én nem akarom megmutatni, mert nekem ez az egész csak egy kreált cirkusz!

Én itthon emlékezem, és nem csak november elsején, hanem az év összes napján!

Az év összes napján!